Nekem nagyon jól esett szüléstörténeteket olvasni a várandósságom alatt, hátha az enyém is inspiráció lehet mások számára.
Jókora leckét vettem ismét elengedésből, hogy el tudjam engedni az elvárásaimat, hogy hogyan és mikor érkezzen a kislányom? Kihívás félretenni a tapasztalatainkat, amik meghatároznak, meg persze a mintáinkat, az elveinkről már nem is beszélve. Mindez egy nagyon kiélezett, érzékeny állapotban, várandósan. Kegyelmi állapot ez, amit csakis kellő alázattal érdemes végigvinni.
Az csak egy dolog, hogy augusztus 8-a óta rajtra készen vártam a szülés pillanatát, onnantól tényleg nem terveztem, tettem a dolgomat ugyan, de hosszabb utat, megerőltetőbb programot nem terveztem, egész egyszerűen azért sem, mert nem is esett volna jól. Már készültem a szülés szertartására, a beavatásra. Készülni, de nem tervezni, erre gyúrtam. Ebben a majdnem egy hónapban szinte légüres térben éreztem magam, megállt az idő és csak a jelenlét volt, amiben minden érzést és gondolatot valahogy sokkal intenzívebben megéltem és egyben meg is tudtam figyelni, szinte így megforgattam őket a kezemben és megnéztem őket minden irányból. Nagyon érdekes és egyben furcsa állapot. Augusztus 24-ére voltam kiírva, majd végül túl is hordtam, és csak 29-én érkezett meg a kicsi lányunk. Hiába, ez az ő döntése! Ha hagyják a kórházi, meg az egyéb protokollok. Igaz, csak 5 napot húzott rá, de már a szülésindítás rettegett kardja lebegett a fejem felett, amiről csak azt tudtam, hogy nekünk biztosan nem lesz szükségünk rá, éreztem, tudtam.
Aztán 3 nappal a kiírt időpont után estére végre kezdtek megérkezni a hullámok, amiket már annyira vártam, és jöttek szépen sorban. Közben csakis erre koncentráltam, vágytam a fájásokat, sétálgattam, ringattam magam és levegőztem. Közben azon is elgondolkodtam, hogy ezt most én képzelem be vagy tényleg itt vannak, megérkeztek. Mindenki elment aludni, nyugalom lett és én meg magamra maradtam a hullámaimmal. Odáig jutottam, hogy 7-8 percenként jöttek, de onnan tovább csak nem akartak sűrűsödni. Hajnal fél 3-ra elfáradtam és akkor arra gondoltam, hogy olvastam már olyat, hogy két fájás között lepihenni, gondoltam kipróbálom, mondván hogy úgyis mindjárt szülök, akkor meg szükségem lesz az erőmre. Még egy ideig éreztem és figyeltem a hullámokat, de aztán egyszer csak bealudtam. Másnap napközben is éreztem összehúzódásokat, de jóval rendszertelenebbül, és a nyákdugó is távozott. Jó lesz ez, gondoltam magamban, csak lenne még időm a ballonozás előtt…
Majd aznap éjjel ismét visszatértek a hullámok, ekkor már imádkoztam, vizualizáltam, mindent bevetettem, hogy ezúttal maradjanak is. Hajnali 2 óra körül már 5 percesek voltak, és úgy tűnt, hogy biztosan tartják is magukat. Ébresztettem a páromat, hogy itt az idő, induljunk, ő meg azt se tudta, hogy hol van..:) Egész úton arra koncentráltam, – mintha ezt lehetne-, hogy maradjanak a hullámok, erősödjenek a hullámok és közben már folyamatosan a nyílást vizualizáltam. Hűvös levegő áramlott be, finom zene szólt az úton, repültünk szinte a kórházig, éreztem, hogy hamarosan találkozunk a kisbabánkkal.
Amint beértünk a szülésznő megvizsgált, 4 centire voltam nyitva, juhuuu, akkor a ballont már tutira megúsztam!! Ennek már nagyon örültem! Hajnali fél 4 volt ekkor. Mondta a szülésznő, hogy egy másik kismama beelőzött, a szomszéd szobából már tolófájások hangjait hallottam, és tudtam, hogy na ez az a fájdalom, ami nem elkerülhető, akkor hajrá menjünk bele, “csak jöjjetek fájások, itt vagyok, csak vigyetek már!”
Közben a párom gyertyákat gyújtott, zenét indított, ahogyan tőlem már szépen tanulta, “megteremtette a teret”, majd ő megfogadta a szülésznő tanácsát, hogy pihenjünk le :)) még aludt ott vagy 4-5 órát. Az én fájásaim meg pont annyira már jelen voltak, hogy aludni képtelenség lett volna, de ezen a ponton erősödni nem erősödtek eléggé. Fél 7 körül még mindig csak 4 centi volt. Ekkor megrepesztették a burkot, amiről az első szülésemről az volt a tapasztalatom, hogy sűrű, erős gyakorlatilag egybe függő fájások követték, így itt is erre számítottam. Máris egy fontos tanulság, hogy nincsen két egyforma szülés. Talán erősödtek, de nem igazán sűrűsödtek, pedig én dolgozni akartam, meg persze attól tartottam, hogy ha nem vagyok “elég ügyes”, hogy természetes oxitocin termeljek, akkor majd megkapom az orvosi oxitocint. Teljesen magamban voltam, csak a pillanat volt, a hullámok, a levegővétel, a mantráim, az ősanyáim ereje és én. 10:30-kor 7 centinél jártam, -ez aztán isteni, -ugyan elég lassan, de haladunk. A ctg-n az látszott, hogy az én kislányom szunyókál bennem, már kávét is ittam és kristálycukrot öntöttem a számba, na arra talán egy kicsit felélénkült a kicsikém.
Közben a párom gyertyákat gyújtott, zenét indított, ahogyan tőlem már szépen tanulta, “megteremtette a teret”, majd ő megfogadta a szülésznő tanácsát, hogy pihenjünk le :)) még aludt ott vagy 4-5 órát. Az én fájásaim meg pont annyira már jelen voltak, hogy aludni képtelenség lett volna, de ezen a ponton erősödni nem erősödtek eléggé. Fél 7 körül még mindig csak 4 centi volt. Ekkor megrepesztették a burkot, amiről az első szülésemről az volt a tapasztalatom, hogy sűrű, erős gyakorlatilag egybe függő fájások követték, így itt is erre számítottam. Máris egy fontos tanulság, hogy nincsen két egyforma szülés. Talán erősödtek, de nem igazán sűrűsödtek, pedig én dolgozni akartam, meg persze attól tartottam, hogy ha nem vagyok “elég ügyes”, hogy természetes oxitocin termeljek, akkor majd megkapom az orvosi oxitocint. Teljesen magamban voltam, csak a pillanat volt, a hullámok, a levegővétel, a mantráim, az ősanyáim ereje és én. 10:30-kor 7 centinél jártam, -ez aztán isteni, -ugyan elég lassan, de haladunk. A ctg-n az látszott, hogy az én kislányom szunyókál bennem, már kávét is ittam és kristálycukrot öntöttem a számba, na arra talán egy kicsit felélénkült a kicsikém.
Ekkor a szülésznő felajánlotta a kádban való folytatást, tetszett az ötlet, lassúnak éreztem a folyamatot, de hát ugye mihez képest? Nyugtattak, hogy szépen haladunk. Pont jókor jött a finom meleg, vízzel teli kád, lebegős érzés volt, valósan pihentem ott, hallottam a zenét, áramoltam, megéltem a pillanatot. Ekkor már “emberes” fájások jöttek, de volt köztük szünet és úgy éreztem, hogy tompítja a víz is, közben láttam magam előtt ahogyan nyílok, csúszik szét a csípőm, “meg fogom tudni csinálni” bíztattam magam. Majd a következő hullámba beleremegtem, ez most más volt, bíztattak, hogy engedjem lejjebb a babámat, nemsokára itt lesz, érintsem meg a fejecskéjét, és tényleg éreztem a saját kezemmel.. Azt az utasítást kaptam, hogy ha jön még egy hullám, akkor abba már tolhatok erőt, majd a felénél, csak lihegjek és sóhajtsam el a végét. Közben arra gondoltam, hogy ezt most hallottam? Itt vagyok egyáltalán? Egyszerre voltam itt is meg nem is, kint is meg bent is. Megjelent előttem egy tábortűz képe az összes felmenő ősanyámmal, és az összes nő összes erejével, ez mind mind velem volt, majd visszatarthatatlanul jött a következő hullám is, amiben meg is koronázódott a kicsikém feje, tetőfok ez, de a szülésznőm, szuperul ellentart, sikerült elsóhajtani, és a következő hullámmal tolom, tolom, végtelen erő van bennem, egy nagy bluggy és ott úszik előttem a kicsi babám. Felzokogok, feltör a mindenség, majd szólnak, hogy nyúljak érte én, és a mellkasomon pihen a kis lila béka teste. Bíztatja őt mindenki, hogy vegyen levegőt, ő még ebben is olyan kis komótos, majd lassan de biztosan elkezd levegőt venni, felnyekken, de nem sír, békés és nyugodt. Erre nincsenek szavak, nem is látok a könnyeimtől, az eufóriától, csak ölelem, öleljük a cseme
ténket, megcsináltam, megcsináltuk, megállíthatatlan vagyok, mindenre képes erős, szabad, boldog anya vagyok! Na ezt az érzést dédelgetem azóta is!!! Ettől szertartás és beavatás ez! Az egyik legszebb és legértékesebb vérmisztérium egy nő életében, hálásan köszönöm, hogy ez megadatott!
A születés pillanatában Xavier Rudd: Spirit Bird száma szólt, vitt és vitt egyre csak előre.
Most itthon vagyunk, amikor ezeket a sorokat írom, már 2 nappal Eloah születése után, gyorsan le akartam írni az érzést, ami leírhatatlan, hogy később el tudjam neki is mesélni. Teljesség, egység, szeretet, ennyi a minden. Mindenem megvan, nem hiányzik semmi, nem akarok semmit, csak vagyok, nem aggódok, nem félek, csak létezem, és élvezem, minden úgy van jól, ahogy van.
Pedig belemehetnék, hogy akkor nem kakilt eleget, evett-e eleget, van-e elég tejem, lesz-e elég tejem, húzódik össze a méhem…stb. De ezek most elmaradnak, csak a béke van. Valahogy annyira békésen, nyugiban, komótosan érkezett ez a kislány, hogy rám is rám ragasztotta ezt. Máris tanít, elképesztő. Na ez is egy olyan, amire nem lehet felkészülni, akármit is csinálhatok én, mert ehhez a szertartáshoz is ketten kellettünk.
