A komplexusok témakörét kiemelkedően fontosnak tartom, hiszen kihatással vannak életünk minden területére. A komplexusok a tudattalan gátaktól erednek és pszichés problémákat okozhatnak, és többnyire okoznak is.
Az ösztönök öröklöttsége, a genetika nem jelent abszolút determináltságot, hiszen két hasonló ösztönnel bíró ember több sorslehetőséget is magában hordozhat. De akkor mi az, ami meghatározza mégis beállítottságunkat, érzelmi világunkat?
A gyerekkor, a szülők belénk táplált úgynevezett parancsai… Hisz nagyrészt a szorongások és elfojtások ebből a szülő komplexusból fakadnak, amik szomatizálódhatnak, megbetegíthetik a testet. Ha valamilyen interakció a komplexus alaptémáját érinti az egyénben, akkor a hozzá tartozó érzelmek aktiválódnak és mindig a komplexus fényében látja a helyzetet. Nagyon tetszik egy mondat, amit nemrégiben olvastam, hogy a szabad akarat ott ér véget, ahol a komplexustartomány kezdődik, hisz a komplexus határozza meg látásmódunkat és nem az objektivitás.
Írok egy-egy sarkalatos példát az anya,- és apakomplexusról, hogy érthetőbb legyek:
Például, ha egy lány nem válik le az apjáról, akkor rá van utalva, hogy partnere kölcsönözzön neki identitást, tőle várja az apától meg nem kapott dolgok kielégítését. A férfikritika hatására vagy azonossági válságba kerül, vagy alkalmazkodik, de egyik helyzetben sem lesz önmaga. Az ilyen nő üresnek fogja érezni magát, s nem tudja mire is vágyik, mire van szüksége, szorong és fél az élettől, a döntésektől. Apakomplexus esetében a ki nem elégített szeretetigény a teljesítmény szintjére vált át, ott próbál kiteljesülni és visszajelzést kapni. Ez pedig már eleve dühöt vált ki az emberből, amit nem mer kimutatni, mert az elszakadáshoz vezetne. Így inkább önmaga ellen fordítja, s ezáltál ott van az állandó, elfojtott bűntudat, bármit is tesz. Fáradt és kedvetlen lesz.
A pozitív anyakomplexus biztonságérzetet ad a gyereknek, létjogosultságot az életre, intimitást, s az egyén elvárja, hogy örüljön neki a világ. Ez persze megadja a stabil alapokat az élethez, de ha a gyerek nem válik le időben anyjáról, akkor ez a védelem beszűkít és máris negatív lesz, mert például, ha mégsem olyan fogadtatásban lesz része a külvilágtól, mint amit elvár, akkor önmarcangolóvá válik, magában keresi a hibát, ezért szorongani kezd. Ha férfiról van szó, nem lesz elég jó neki egy nő sem. Az anyakomplexusosok tragédiaként élik meg az elszakadást, mereven ragaszkodnak mindenhez, s ha mégis megtörténik az elválás, önértékelésük összeomlik. Komplexusuk fényében úgy érzékelik az ilyen szituációkat, mint akinek létét fenyegető, húsba vágó élmény, hogy elhagyják és depressziós lesz.
A negatív anyakomplexus pedig megkérdőjelezi az életre való létjogosultságát az egyénnek, a magány, a kiszolgáltatottság nyomasztó érzése uralja az ember érzelemvilágát, mondván, hogy amit kapok, az nem elég ahhoz, hogy éljek, de sok ahhoz, hogy meghaljak. Innen jön a grafológiában használatos ne létezz parancs is, amikor az egyén bizalmatlan, hisz nem kapja meg a kellő biztonságérzetet. Akár szuicid hajlamú is lehet. A negatív komplexus, a testi, lelki elhanyagolás megfosztottság érzéshez, illetve kapcsolati és pszichés zavarokhoz vezet.
A komplexusos emberek nem fogják a saját életüket élni, nem lesz hozzá énerejük, így csupa elfojtás, szorongás és megalkuvás lesz az életük. Ha elszalasztjuk önmagunkat, arra a tudattalanunk reagálni fog. Bátorság kell merni, különbözni másoktól és új dolgokba fogni, de megéri, hiszen ez a valódiság, az önbecsülés és a magabiztosság nyereségét ígéri.
Számos parancs létezik, amit a szülők, akaratuk ellenére belénk nevelnek, amire az írás rá is világít, mint például a ne nőj fel parancs, ne létezz, ne légy önmagad, ne légy felnőtt, ne légy egészséges, ne légy gyerek, ne érezz, és még sorolhatnám… Az írásból minden gyerekkori gát kimutatható, ami akadályozza az embert önkiteljesítésében. S ha már tudjuk az okokat és miérteket, sokkal könnyebben és gyorsabban rátalálunk a helyes útra, hiszen nem fejlődhetünk anélkül, hogy szembe ne nézzünk magunkkal.
Valójában nem a kezünk, hanem az agyunk ír, így nevezhetnénk az írást kézírás helyett agyírásnak is, hiszen a kezünk csak egy kifejező eszköz, aminek a motorja az agy. Ezt az is bizonyítja, hogy ha valaki a lábával, vagy a szájával tanul meg írni, az írás jellege akkor is megmarad.
Kedvenc idézetemmel zárom soraim: “A betű mutatja a lelket, aki betűkkel ír, az valósággal benyomja ezekbe lelkének képét, mi tehát az írás által megismerhetjük az írónak a lelkét.” (Phalerensi Demetrius athéni szónok, Kr.e. 4. sz.)
Horváth Rita
grafológus