A grafológiában is látható az egyensúly megléte, vagy nem léte.
Először is beszéljünk a grafológiában használatos pár alapfogalomról. A sorból felfelé és lefelé kinyúló betűszárak három zónát alakítanak ki. Az alap a középzóna, például: m, n, e, s; a felfelé kinyúló szárak a felső zóna, mint például: l, k, h betű, s a lefelé kinyúló szárak az alsó zóna, például: g, j, y betű. A középzónából megállapítható, hogy milyen az énünkhöz való viszonyunk, mennyire akarjuk, vagy merjük megmutatni magunkat a világnak, mennyire látjuk reálisan magunkat. A felső zónából látjuk, hogy mennyire fontos számunkra a szellemi terület, milyen erősek az eszmei, tudatos, intellektuális törekvéseink. Az alsó zóna pedig azt mutatja meg, hogy mennyire fontos az ösztönterület, s milyen szerepe van életünkben az anyagi valóságnak. Természetesen akkor vagyunk egyensúlyban, ha ezen zónaarányok is harmóniában vannak, arányosak egymással. Számos helyen látható még az írásban az, hogy mennyire működünk harmonikusan, de nem sorolom fel mindet, mert nem ez a cél.
A lényeg, hogy a tudatalattink mindig harmóniára törekszik, próbál kompenzálni, ezért ha valahonnan elvesz valamit, akkor azt máshol pótolja. Értsük ezt úgy, hogy ha valakinek a felső zónája le van csökkentve, akkor kevésbé vonzódik a szellemi szférához, vagy ha vonzódik is, nem használja ki a szellemi kapacitásait. Itt már megbomlik az egyensúly, mert ez sokszor azt vonja maga után, hogy megnövekszik az alsó zóna, tehát az ösztöntörekvések, az érzelmek lesznek a fontosabbak számára, ami elviheti az embert szubjektív irányba is. Nem feltétlen persze, mert jó önuralommal az érzelmek is kordában tarthatók, de tapasztalataim alapján jellemző a szubjektivitás az olyan emberekre, akiknek gondolkodását és viselkedését az érzései hatják át, és nem a logika, a tudatosság. S persze a méretváltozások %-os nagyságától is sok minden függ. Ebbe most nem is mennék mélyebben bele, a lényeg az, hogyha elveszünk valahonnan, elfojtunk, vagy lejegelünk, akkor az az energia máshová fog koncentrálódni, így próbálva az egyensúly irányába haladni, kompenzálni, túlélni.
De ez még nem jelent harmóniát. Egy törekvés ugyan, de az igazi egyensúly akkor lenne meg, ha a szellemi kapacitásainkat és érzéseinket, intuícióinkat egyformán tudnánk használni. A kompenzálást legtöbbször az elfojtás előzi meg. A kompenzálás egyébként a legfejlettebb elhárító mechanizmusunk, hiszen ez már tudatos, nem úgy, mint az elfojtás. (például: facebook-on való like vadászat). Egészségesen kiélhető energiákat soha sem kompenzálunk. Az elfojtás egy elég veszélyes védekező eszköz, amit az egyén arra használ, hogy ne kelljen szembesülni a problémákkal. Az elfojtás definíciója így hangzik: A lelki betegségeket az okozza, hogy az érzelmileg túlságosan megterhelő esemény(eke)t az átélés időpontjában a személy képtelen tudatosan feldolgozni, ezért azokat elfojtja, a tudattalanba utasítja, s az itt felgyülemlett élményanyag, tünet(ek) formájában keres magának megnyilvánulási utat. Tehát szőnyeg alá söpörjük a fájdalmas dolgokat, s nem foglalkozunk vele, mert azt hisszük, hogy akkor az nincs is.
Pedig ott van az! Ott munkálkodik szépen a tudatalattinkban és onnan fejti ki hatását, nap mint nap. Alattomos módon szépen lassan emészti fel a lelkünket, majd a szervezetünket is, hiszen előbb-utóbb fizikai tünetek formájában jelentkeznek, szomatizálódnak, megbetegítik a testet. Szorongunk, és nem tudjuk mitől, hiszen nem történt velünk semmi olyan mostanság, nem értjük, miért nem jó a pszichés közérzetünk. Elég sokan választják ezt a „megoldást”, több embert érint, mint gondolnánk. Ismertek Ti is esetleg olyan valakit a környezetetekből, aki nem emlékszik a gyerekkorára? Ennek biológiai magyarázata is van. Az agyban lévő neuro-transzimitterek, azaz idegi ingerület-átvivő anyagok gátolják az idegsejtek elektromos impulzusainak továbbítását. Így megszűnik a kapcsolat a tudatos részünkkel. Nem akarunk emlékezni, hisz nem érezzük a kellő erőt ahhoz, hogy ezzel szembenézzünk. Ráadásul nem akarunk konfrontálódni, meg akarunk felelni a külvilágnak, akár önmagunk feláldozása árán is. Ennek pedig tudjuk, hogy mi lesz a vége. Boldogtalanság, önbizalomhiány és nem harmónia. Az elfojtások – vagy akár a félelmek – feloldásában fontos szerepe van a megismerésnek, a tudatosításnak, az elfogadásnak, az önszeretetnek, a feszültségoldásnak, az elengedésnek, megbocsátásnak…
Az élményt nem előhúzzuk, hanem újra legyártjuk, ezért a fájó dolgokat is át tudjuk keretezni úgy, hogy érzelmi nyereségünk legyen belőle. Például egy gyógyult pánikbeteg abban teljesedik ki, hogy segít másokon.
Sajnos, aki úgy nőtt fel, hogy sosem hallgatták meg és elnyomták a szülők, annak nehéz kiállni magáért, de meg kell tennünk. Felszabadító érzés, ráadásul a többségnek imponál, ha valakiben érzik az erőt, ha valaki mer nemet mondani. Persze eleinte lelkifurdalással párosul, de majd elmúlik egy idő után. Apró lépésenként kell ezeket megtenni, nem kell fejest ugrani és beleállni direkt szituációkba. Hozzá kell szoktatnunk magunkat ahhoz, hogy igenis, én kiállok magamért, mert igenis megérdemlem azt, hogy anélkül is szeressenek, hogy mindenkinek fejet hajtanék. Nyilván ez a környezetnek elsőre nem fog tetszeni, hiszen nem ezt kapták eddig, de majd megszokják. S nem, hogy megszokják, eleve másképp fognak már közelíteni ahhoz, aki kiáll magáért, aki következetesen képviseli a saját érdekeit, értékrendjét. Már sok esetben nem is lesz szükség arra, hogy megharcoljunk a méltányos bánásmódért, ugyanis megérzik, hogy kivel állnak szemben, s ez igen tekintélyparancsoló. Egy idő után elmaradnak a próbálkozások is. S ahogy szép lassan megnő az önbecsülésünk, el fogjuk hinni magunkról, hogy erősek vagyunk és képesek vagyunk szembeszállni a problémáinkkal, akkor is, ha nehéz szembesülni vele. Higgyétek el, hogy felszabadító érzés! Sokkal jobb, mint őrlődni mélyen magunkban hetekig, vagy hónapokig, és egy helyben topogni. Többségünk szeret „katasztrofizálni”, ezért félünk a jövőtől, túlaggódunk mindent a saját gátlásaink miatt. A statisztikák alapján amúgy is nagyon kevés százalék van rá, hogy bekövetkezik félelmünk tárgya. Félni és szorongani nem ugyanaz a dolog, hiszen a félelemnek van egy adott oka, amíg a szorongás kiváltóját nem ismerjük. Így a félelem sokkal jobban kezelhető. Viszont ha szorongunk, azt érezzük, hogy velünk valami gond van, valami nem stimmel, ami totál elbizonytalanít, hiszen ez megfoghatatlan, nem úgy, mint a félelem. Ráadásul, amíg csak tartunk valami bekövetkezésétől, jobban szenvedünk, mint amikor valósággá válik, hiszen amikor bekövetkezik, akkor azt éljük meg, hogy végre tisztázódott egy helyzet, célirányosan mozgósíthatjuk energiáinkat, hogy a fájdalmat feldolgozzuk, megküzdjünk a problémával. Ha a külső rosszra koncentrálunk, az nagyon elgyengít, végül is a baj vagy jön, vagy nem, de ez rajtunk kívül áll, és csak tehetetlenségérzést kelt bennünk. Ellenben, ha a saját erőmre és képességemre koncentrálok, amellyel szembe tudok szállni a problémákkal, az megerősít, mert az önmagamba vetett hit KONTROLLT AD a kezembe. S ez a kontrollérzet adja meg a biztonságérzetünket, ami szükséges az egészséges psziché megteremtéséhez.
S mi köze van ennek az egyensúlyhoz? Természetesen az, hogy félelmeink, szorongásaink nem engedik megélni a jelen pillanat örömét, beárnyékolják egy mi lesz „ha”-val, s nem tudunk önfeledten örülni, vagy megélni a boldogságot. Így pedig hogy lehetnénk harmóniában magunkkal, a környezetünkkel, a világgal? Magamból kiindulva nagyon nehéz leküzdeni a túlaggódást, de el kell érnünk azt, hogy a mérleg ne billenjen a negatív irányába, a minimum, hogy egyensúlyban legyen, mert amíg ez nem így van, addig nem élünk, csak túlélünk. S az ember ÉLETRE teremtetett. Ez mind szép és jó, rengeteg pszichológiai témájú könyvet lehet olvasni, de a hogyanra egyik sem válaszol! Grafológiai elemzéssel kiválóan fel lehet tárni a tudatalatti blokkokat, és ha van, az elfojtást és annak mértékét is. Egyedül nehéz ezen az úton végigmenni, ezért tanácsos más segítőt is igénybe venni, mint például coach, pszichológus, kineziológus, terapeuta, stb., mert az embernek szüksége van támogatásra a fejlődés folyamata alatt. Van az a pont, amikor már nem segít egy ilyen témájú könyv elolvasása. S ez egyáltalán nem szégyellni való történet. Nem szeretem azt a sztereotípiát, hogy aki ilyenhez nyúl, az gyenge, meg retardált. Szerintem, aki ilyenhez nyúl, az éppenhogy erős, hiszen már kellő erőt érez magában ahhoz, hogy képes legyen szembenézni magával, a múltjával, a feldolgozandó gátakkal, blokkokkal. Az képessé válik arra, hogy elérje azt a harmóniát önmagával, amire szükség van egy kiegyensúlyozott élethez, hogy elérjük az egységérzést, amit minden embernek meg kell tapasztalnia. Ide csak az az út vezethet, amelyben nemcsak az erős, hanem a gyenge, sérülékeny részeink felé is szeretettel tudunk fordulni, ahogy egy jó anya is feltétel nélkül szereti gyermekét. Felnőttként a cél az, hogy ezt már önmagunknak is meg tudjuk adni.
S mivel az egészség az nem a rossz, illetve a betegség hiánya, hanem a jólét, jól-lét, a boldogság, ezért törődjünk lelkünkkel, testünkkel, szellemünkkel. Törekednünk kell ennek a hármas egységnek a kiegyensúlyozására. Ezt a három területet képzeljük el úgy, mint üveglapokat, amiket egymás elé helyezünk, s ha az egyiken folt van, akkor a fény felé fordítva úgy látszik, hogy mind a három foltos. Ha tehát van egy adott, kezelendő problémánk, az személyiségünk, életünk minden részére kihat, mint az üveglapok esetében. S ha azt az egy területet rendbe rakjuk, akkor maga után vonja a többi gyógyulását is.
Egy kedves tanáromtól hallottam, hogy a betegséghajlam nem kapcsol be mindenkinél. Képzeljük el úgy a genetikánkat, DNS-ünket, mint egy zongorát. Rajtam áll, hogy melyik billentyűt ütöm le! S ez bizony kontrollérzést ad, eszközt a kezünkbe, hogy mi befolyásoljuk a sorsunkat! Számomra ez nagyon megnyugtató érzés, s nincs más mód ennek tudatában, mint vállalni a felelősséget az irányításért! 🙂
Horváth Rita
grafológus
