A jó baráti beszélgetést nem csak a beszélgetés igazságtartalma határozza meg, hanem mindazok az érzelmek, sőt leginkább az érzelmek, amelyeket közben egymás felé küldünk, egymásban keltünk.
Sokkal fontosabb, hogy a megfelelő, biztonságot nyújtó érzéseket elő tudjuk hívni a beszélgetés során, mint például az, hogy megtaláljuk a megoldást a másik problémájára, kihívásaira. (Azt a kifejezést, hogy „tanácsot adjunk”, le se merem írni. Tanácsadásban nagy királyok vagyunk és a cikk végére kiderül majd, hogy ezzel a királysággal mi a gond.)
Ahhoz, hogy mély kapcsolatokat tudjunk kialakítani, jó kérdezőkké, kicsi coachokká kell válnunk.
Az első lépés az, hogy a fejünkben trónoló, állandó, ellentmondást, szünetet vagy a legapróbb félreértést nem tűrő, vaskapalos ítélőszéket már a beszélgetés elején vágjuk be a sarokba! Hadd porosodjon, kopjon el ott egy kicsit, a régi dobozok és a kinőtt ruhák között. Szerezzünk be helyette egy kényelmes karosszéket, olyat, amilyen a menő pszichológusoknak van a sorozatokban, helyezzük be a gondolatainkkal zsúfolt tér középpontjába és lazán huppanjunk bele.
A puha karosszéknek van egy olyan tulajdonsága, hogy ha beleülünk, nem csak mi ásítunk, nyújtózkodunk egyet és lustulunk el tőle, hanem a korábban itt cikázó gondolatok is megnyugszanak, elterülnek körülöttünk a szőnyegen, mintha macskák volnának. A macskák pedig éppen addig lesznek kedvesek, nyugodtak, simulékonyak, amíg simogatjuk, szeretgetjük őket, de mi szabjuk meg a határokat.
Karosszék, lazaság, pihengető cicák rendben – akkor kezdődhet a beszélgetés! Kezdődhet, mégpedig kérdésekkel. A képzeletbeli karosszékemben hátradőlve, forró teával a kezemben kérdezek, mert érdekel a másik, az, hogy valójában mi van vele. Ítélkezni, tanácsot adni nincs miből – az ítélőszék a sarokban porosodik, semmi értelme érte menni. A gondolatmacskák ott nyújtózkodnak, mászkálnak lent a szőnyegen, a szemem sarkából látom őket, néha egy-egy szónál felkapják a fejüket. Mielőtt nyávogni kezdenének, odanyúlok és lágyan megsimítom őket. Megnyugszanak és visszaheverednek a földre, én továbbra is csendben vagyok, figyelek, és őszinte kérdéseket teszek fel.
Időnként, amikor a véleményemet kéri a másik, elmondom neki, hogy egy-egy cica mit súg nekem, mi jut róla az eszembe, de sosem felejtem el, hogy hány és hány macska, gondolat és szituáció van még körülöttem. Tudom, hogy mindegyik mást és mást súgna, ha éppen őt hallanám meg. Kivéve persze az ítélőszékem, aki mindig mindenről csak egy és abszolút igazságot hirdet. De hát ő most ott porosodik a sarokban – szívás szegénynek.
Egy-egy kedves, halkan súgó, cirmoscica-gondolat nem bánt meg senkit. Az őszinte, érdeklődő kérdések sem fenyegetők. A karosszékem, a magabiztos lusta-laza énem pedig megteremti azt a biztonságot, amire a beszélgetőpartnerem vágyik. Olyan teret hoztam létre, ahol nyugalom, elfogadás és szeretet árad felé, ahol ki lehet mondania azt, amit szégyell, amit megbánt, vagy amitől retteg. Nem táplálom a szorongását tanácsokkal, ítéletekkel. Csak annyit nyújtok, amiért száz százalékban felelősséget tudok vállalni – odafigyelést, megértést és biztonságot, esetleg egy-két tippet, trükköt. A döntésért való felelősség az övé, és ezt meg is hagyom neki, mert őszintén tisztelem és szeretem.
Székely Ágnes
Kommunikációs mento
